Húsz hosszú galéria-év

Húsz hosszú galéria-év

Bizonyára vannak még néhányan ebben a körben, akik emlékeznek Hubay Győző nevére és alakjára. A lelkes néptáncos szakember, aki kenyérkereső foglalkozása szerint a Komárom megyei Tanács Művelődésügyi Osztályának munkatársa volt, az 1970-es évek első felében megbízott azzal a feladattal, hogy egy nagyszabású közművelődéspolitikai vizsgálat keretében készítsem el a megye vizuális kultúrájának állapotát tükröző felmérést és elemzést, s ennek alapján fogalmazzak meg tanulságokat és következtetéseket. A kiállítási intézményeket, a kiállítási lehetőségeket áttekintő fejezetben, a megyeszékhely művészeti infrastruktúráját áttekintve azt állapíthattam meg, hogy Tatabánya kiállítási centruma a Népház, amely feladatkörét igencsak nehéz, mostoha körülmények között látja el: emeleti terme és előcsarnoka funkcionális jellegénél fogva sem alkalmas kiállítások megrendezésére, de ennek ellenére az intézmény ebbéli tevékenysége sokszínű és értékes. A többi, rendszeresen művészeti tárlatokat rendező művelődési intézmény (többek között a Puskin Művelődési Ház, az Újvárosi Klubkönyvtár, a KPVDSZ Művelődési Ház, a Kertvárosi Művelődési Ház) meglehetősen szeszélyes működése mellett is tarthatatlan állapot, hogy egy magyarországi megyeszékhelynek nincs egyetlen megfelelő kiállítási terme, ahol műalkotásokat zavartalanul, méltó körülmények között lehetne bemutatni a közönség számára. Ezen önálló, kizárólag művészeti tárlatokra koncentráló intézmény megnyitására 1979-ig kellett várni, amikor a dózsekerti városrészben az a Kernstok Terem tárhatta ki kapuját, amely tizenhárom éven át szolgálta a művészetet és a művészeket rendkívül magas színvonalú, nemegyszer országos figyelmet keltő, megfelelő propagandával és szakmai dokumentációval kísért tárlataival.

Máig érthetetlen 1992-es bezárása, felszámolása után újabb öt éves, hosszú szünet, tárlatcsend következett Tatabányán, mígnem az újabb kiállítóterem, a Kortárs Galéria megkezdhette munkáját a Vértes Agórája előd-intézményében, A Közművelődés Házában. És azóta lepergett húsz esztendő, és elmondható, hogy ez alatt a két évtized alatt Tatabánya vizuális kultúrájának, jelenkori művészetének zászlóshajója, legfontosabb és legrangosabb fóruma a Kortárs Galéria volt. Amiként Bencsik János, a galéria megnyitásánál bábáskodó polgármester az ötödik születésnapon fogalmazott: „A helyi alkotóművészeket segítő közalapítvány és a Kortárs Galéria létrehozása abban segített, hogy a legnehezebb évek alatt is életben maradhasson a kortárs művészet. Pályázatok, ösztöndíjak, tárlatok, társművészetek találkozása: ez a Kortárs Galéria. Hozzáértő, segítő szemek, kezek és lelkek. Öt év, több mint ötven kiállítás. Mára már országosan ismert és elismert kiállítóhely, ahová rangot jelent elhozni a féltett alkotásokat. Minden kiállítás egyben egy szívdobbanás is, amely továbbélteti és megpezsdíti Tatabánya kulturális életét.”

 
Kaposi Endre: Kronogramma

 

 E szép polgármesteri gondolatmenetben szerepel egy nagyon fontos fogalom: a rang. Amely egy galéria esetében évek hosszú munkája eredményeként építhető fel és szerezhető, tartható meg, és amely rendkívül sérülékeny tényező. A rang a színvonalban, a minőségben ölt testet, a profilt, az intézmény arculatát jellemzi, és a bemutatott művek, kollekciók, az egymást követő kiállítások sorozata révén mintegy láthatatlanul, de mégis mindig jelenlévőn teremtődik meg. Igen nehéz fenntartani, és pillanatokon belül le lehet rombolni. A rang, az arculat, a jelleg azt feltételezi, hogy bizonyos kiállításoknak otthont adhat, míg másoknak nem  biztosíthat bemutatóteret a galéria, hogy ez a kiállítási fórum elsősorban a magyar és esetenként a határon túl élő és dolgozó művészek, és hangsúlyosan a város, a megye, a tájegység professzionális alkotóinak kiállító intézménye, vagyis olyan művészeti intézmény, amely egyenrangú félként vesz részt a jelenkori művészet párbeszédében. Nincs pontos statisztikám, de megközelítően háromszáz tárlatot rendeztek az elmúlt két évtizedben e falak között, és a műveikkel itt vendégszerepelt művészek száma több százra rúg. Nyilvánvaló, hogy nem minden Tatabányán bemutatott mű volt remekmű, de a kiállítási, hosszabb távra szóló és rövidebb távú koncepciók mindenkor megalapozottak voltak, és rendkívül üdítő, változatos művészeti összképet tártak az érdeklődők elé: a képző-, az ipar- és a fotóművészet ágazatai, alkotóterületei, műformái és műfajai jelentek meg az önálló, a kisebb csoportos és a nagyobb alkotóközösségeket felvonultató bemutatók, tárlatsorozatok keretében. Egy vidéki város, egy megyeszékhely egyedülálló, önálló galériája nem engedheti meg a művészeti prezentációjában a kizárólagosságokat, a stíluspreferenciákat, az egy-egy törekvéshez, vagy szemlélethez kötődést, vagy akár a dominanciákat sem: itt széleskörű, körbetekintő, átfogó jellegű tájékozódásra volt és van szükség: a leghűségesebb, a konzervatív hagyományokhoz való vonzódást és kapcsolódást ugyanúgy tiszteletben kell tartani és pártolni, mint a progresszív kísérletezés szellemét. Ennek a kényes egyensúlynak a kialakítását és megtartását, a rang és a színvonal megteremtését a két évtized alatt a galéria működéséért hol hosszabban, hol rövidebb ideig tevékenykedő galériavezetőknek és munkatársaknak köszönhetjük: Sashegyi Gabriellának, Vida Ildikónak, Angyal Máriának, P. Tóth Enikőnek, Ölveczky Gábornak, Virág Jenőnek és a váltóbotot a közelmúltban átvett Kammerlohr-Kováts Lászlónak.

 

 

Kele Róbert: cím nélkül

 

Ez a galéria huszadik születésnapját ünneplő kiállítás arra hivatott, hogy mintegy visszatekintve az itt rendezett tárlatokra, összegezze a Kortárs Galéria törekvéseit.

A kiállítók az elmúlt húsz esztendőben Tatabányán szerepelt, a Kortárs Galéria falai között bemutatkozott művészek, s az alkotásaik által, a műegyüttesük által körvonalazódó műforma- és műfaji sokrétűség az egyik legfontosabb Kortárs Galéria-arculatot jellemző vonás: jelen vannak az autonóm és az alkalmazott művészet reprezentánsai, itt vannak a képzőművészek – a festők, a grafikusok, a szobrászok –, és itt vannak az iparművészek csapatának képviselői, és természetesen jelentkeznek a Tatabánya és Komárom-Esztergom megye közelmúltbéli művészettörténetét oly karakteresen meghatározó fotósok is. Vagyis a szélesebb kitekintés, az általános összkép-teremtési szándékok érvényesítése helyett ezúttal, a fennállás huszadik évfordulóját ünnepelve a válogatás meghatározó szempontja a lokális tényező volt: az itt született, a ma is itt élő és dolgozó, a Tatabányához és Komárom-Esztergom megyéhez szorosabb vagy lazább szálakkal kötődő, vagy egykor kötődött művészek alkotásai kapnak bemutatóteret. Sajnos többen vannak már az itt munkáikkal jelen lévők közül is – mint Krajcsirovits Henrik grafikusművész, Papp Albert festőművész – akiknek már lezárult az életműve. Az alkotók a jelenkori magyar művészet más és más nemzedékének képviselői: idősebbek és fiatalabbak, a középgeneráció reprezentánsai: sorukban megjelennek a nemzetközi művészeti fórumokon is ismert és elismert alkotók ugyanúgy, mint a ritkábban szereplő, a visszahúzódóbb, vagy a fiatal, a pályájuk kezdő- vagy kibontakozó szakaszát megélő művészek. Az így felvillanó, városi és megyei metszetben megjelenő galéria-tükör azt tanúsítja, hogy hallatlanul izgalmas, sok irányba tájékozódó és kutató, élménydús szellemi kalandokkal kecsegtető művészeti jelenségvilág befogadói lehetünk.

 

 

Muzsnay Ákos: Zóna

 

A húsz esztendő azt igazolja, hogy a Kortárs Galéria fenntartói és működtetői, a kiállító intézmény tevékenységének koordinálói és segítői hosszú távú terveket valósítottak és valósítanak meg. Valószínűleg még soha nem volt olyan nagy szükség stabil, masszív, határozott célokat kitűző és realizáló, az állandóságot tükröztető és képviselő kulturális-művészeti intézményekre, mint napjainkban, és most egy ilyen működésére pillanthatunk vissza, s egy ilyen kulturális vállalkozás működésének tanúi, részesei lehetünk. Mindezt most ezzel a Kortárs húsz című kiállítással ünnepeljük, amely tárlat és amely ünneplés egy hónapon át, 2017. április 13-ig tart. De aztán, április 14-én kezdődik a nagyon nehéz és remélhetően nagyon szép újabb húsz esztendő.

Wehner Tibor

(Elhangzott 2017. március 17-én, Tatabányán, a Kortárs Galériában, a galéria működésének 20. évfordulója alkalmából rendezett kiállítás megnyitóján.)