Szénrajz kiállítás – 2017

Szénrajz kiállítás – 2017

A rajz, a szénrajz minden műalkotás alapja. A 20. század elejéig elsősorban a festmények, freskók, szobrok vázlatának tekintették, de a modern művészet, az izmusok megszületését követően kivívta önállóságát. Azt a tényt, hogy a szénrajz is lehet annyira kifejező, sőt még kifejezőbb is, mint a gyűjtők által kedveltebb festmények és szobrok, néhány huszadik századi művészetünkből vett példával illusztrálhatjuk. Kitűnő szénrajzokat készített a modern magyar festészet egyik megteremtője, Ferenczy Károly is, de azok elsősorban képeinek vázlatai voltak. Nagy István művészetében ellenben hangsúlyos szerepet játszik ez a technika.  Az erdélyi származású, az egész országot bebarangoló festő ugyanis főként pasztellel és szénnel dolgozott. 1917-ben készült fejkendős öregasszonyt megörökítő remeke nem csupán egy személy karakterének drámai ábrázolása, hanem egy osztály, a parasztság kiváló jellemzése. Vajda Lajos ugyancsak előszeretettel alkalmazta e technikát. Már az 1920-as években is dolgozott szénnel, de oeuvre-jének és művészetünknek legmegrázóbb, expresszív, organikus-nonfiguratív műegyüttesét 1940-ben készítette.

A sort a háború után született munkák közül Barcsay Jenő asszonyokat ábrázoló mozaikjának monumentális kartonjával folytatjuk (Mozaikterv, 1949). A sematikus szocreál után, az 1960-as években a rézkarcnak, majd a következő két évtizedben a szitanyomatoknak a népszerűsége a pasztellel egyetemben kissé háttérbe szorította ezt a klasszikus kifejezésmódot, de az 1982-ben induló salgótarjáni rajzbiennálé (ma már triennálé)  után ismét gyakrabban találkozhattunk szénrajzokkal, sőt a 2013-as Országos Rajztriennálé fődíját Butak András nyerte el szénnel készült kompozícióival.

Szőnyi István szerint a szénrajz „A legjobb és legtanulságosabb, nagyon tág lehetőségű technika. Az erősen rajzos, vonalas technikától kezdve a legszélesebb tónusos technikáig minden kifejezésmódra alkalmas, s leginkább benne egyeztethető össze a rajz a festői felfogással.” Nagy előnye továbbá a ceruzával szemben, hogy nemcsak körvonalakkal határolt formákat hozhatunk létre vele, hanem különböző egybefüggő tónusos felületeket is. A jelenlegi, több mint félszáz résztvevőt felvonultató tatabányai kiállításon a kortárs művészetünk számos meghatározó egyéniségével találkozhatunk. A lapok témája igen változatos, hiszen a táj- és városképektől kezdve a portrékon, a különböző tárgyakat megörökítő munkákon át egészen az absztrakt megoldásokig minden megtalálható a kiállítóteremben. A teljes mezőnyt  terjedelmi okok miatt nem tudom ismertetni, ezért időrendi sorrendben emlékezem meg néhány alkotóról és művéről. Az 1960-as évek nagy generációjához tartozó Gyémánt László korai festményeire hatott a pop art, majd a nyolcvanas évektől szürreális-naturális stílusban dolgozott. Hosszú pályája során számos könnyeden megfestett és a személyiséget pontosan-elegánsan visszaadó arckép került ki műterméből (Frank János, 1999). A most látható önportréját is nagyfokú rajztudás és a biztos karakterábrázolás jellemzi. Kovács Péter hatalmas fekvő vonalgubanc figurája az elmúlás apoteózisa.

A középgeneráció tagjai közül szerepelnek legtöbben a tárlaton, ami természetes is. Titokzatos épületet tár elénk a misztikus terek festője, Vojnich Erzsébet. Egyszerre szürreális és társadalomkritikus Szurcsik József kőbe zárt fejeket megjelenítő kompozíciója. A tudás szimbolikus oszlopára utalnak Nagy Gábor György egymásra halmozott könyvei, Kótai Tamás pedig újabb és újabb talányos ábrákkal lepi meg tisztelőit. Tárgyszerű, építészrajzokat idéző Szegedi Csaba felülről, madártávlatból láttatott utcaképe. A fiatal generációtól ízelítőképpen Miklós Gábor töredezett formákból építkező, roncsra emlékeztető művét említem.

A színvonalas kollekció minden bizonnyal meggyőzi a látogatókat a szénrajz egyedi értékeiről.

Lóska Lajos